Bármilyen hihetetlennek is hangzik, a közelmúltban voltak olyanok, akik nagyon magas szintű sugárzásnak tették ki magukat csak azért, hogy uránüveget gyártsanak. Ahogy a neve is sugallja, a különleges üvegváltozat létrehozásához uránoxidot használnak, amely sárgás vagy sárgászöld árnyalatot kölcsönöz az uránüvegnek. Az üvegtípus összetételében részt vevő uránkoncentráció általában 2% körül mozog, bár a XX. század elején gyártott edényekben a koncentráció elérhette a 25%-ot is.
Érdekessége, hogy az üveg fluoreszcenciájának semmi köze az urán radioaktivitásához. Sőt, minél magasabb az üveg uránkoncentrációja, annál gyengébben fluoreszkál.
Az uránüveg használata az edénygyártásban az 1830-as években öltött nagy méreteket, miután a csehországi Sankt Joachimsthal ezüstbányáiban urántartalmú vegyületeket fedeztek fel.
1879-ben Martin Klaproth német vegyész elemzésnek vetette alá a bányából származó ásványmintákat, felmelegítette, és izolálta az urán-dioxidot. A nemrégiben felfedezett Uránusz bolygóról nevezte el.
A legtöbb uránüvegből készült tárgyat 1880 és 1920 között gyártották, amikor a brit üveggyárosok, köztük Bagley és Davidson, vágással és gravírozással kezdtek létrehozni műtárgyakat uránüvegből. Sajnos az urán-oxidoknak való folytonos kitettség a munkásoknak súlyos egészségkárosodást okozott.
Az első világháború kezdetére, ahogy az urán által jelentett veszélyek egyre ismertebbé váltak, az urán és származékainak használatát szigorú szabályozás alá vonták. Emiatt még azok az uránsók is, amelyeket még felhasználtak gyógyszerészeti célú üvegedényekhez, szegényített, (a radioaktív izotópra) kimerített uránsókból származtak.
Bár a második világháború után beszüntették a gyártását, egyes régiséggyűjtők még ma is őriznek otthonaikban uránüvegből készült tárgyakat.
